Nem tudni mióta él Abdul Magyarországon. Talán már ő sem tudja. Nem is biztos, hogy lényeges. Valamikor az afgán háború alatt érkezett Budapestre, ahol ösztöndíjasként tanulhatott biológusnak. Azóta nem hagyta el az országot. Nagyon keveset mesél hazájáról, de látom rajta, hogy már nagyon visszavágyik. Több mint húsz éve nem látta a családját. Abdul töretlenül rója a várost jellegzetes afgán öltözetében, megpróbál mosolyt csalni az emberek arcára, beszédbe elegyedik velük. Mesél nekik az életéről, a világról, iszlámról és a létezés öröméről. Igazi muszlimként él, vallásában sosem korlátozták Magyarországon, még a rendszerváltás előtt sem. Számára akkor kedvesebbek, nyitottabbak voltak az emberek, az ő élete is nyugodtabb volt. Persze azért néha-néha még mostanában is “leterroristázzák.” Abdul ilyenkor rendszerint elmosolyodik, és elbeszélget az illetővel, mi alapján feltételezi, hogy ő bárkinek is ártani akar. Ha épp bevásárlásból jön, mutatja a szatyrát “Gomba van nálam, nem bomba.” Abdul számára igazából mindegy, hol él. Bárhol el tudom képzelni a világban. Megőrizte viselkedésében, kultúrájában, világképében az iszlámot. Boldog emberként éli életét. Megtanult boldog lenni. Megmaradt őszintesége, emberségessége környezete iránt, ami néha már naivitásnak tűnik. Csak nem rég tudta meg, hogy a jól öltözött pénz kunyerálókat igazából nem rabolta ki senki, és nem robbant le a veszélyes hulladékot szállító tehrautójuk. De ezután is mosolyogva kutat a zsebében apróért vagy kispapírért. Mert aki rászorul, annak adni kell.
Abdul köztünk él, velünk, de távol tőlünk.
További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!
